Moyer-Priot lakás

Éppen hazafelé tartok, hogy remélhetőleg egyenesen lefeküdni menjek, mert kellően elfáradtam. De ki tudja Carter milyen hülyeséggel vár majd, nála ugyanis soha nem lehet tudni. Remélem nem hagyta megint szerteszét a fegyvereit, a karókat, meg az összes többit, ugyanis nagyon be tudok pöccenni, ha megteszi. Napi szinten kiabálok vele érte, de soha nem hallgat rám, és mindig Én dobálom be a szobájába a cuccokat. Bár csak vásárolni voltam pár barátnőmmel semmi kedvem még utána is összepakolni. Még jó, hogy a véres dolgokat nem hagyja elől, különben már kerestem volna másik lakást. Felfordul a gyomrom, ha vért látok, még akkor is, ha a sajátom az. Persze nem leszek egyből rosszul, ha megvágom az ujjam egy késsel, csak nem szeretem Carter pólóján viszont látni az áldozatai vérének felét, mivel még nem tervezek vérbankot nyitni. Sötét van az utcákon, mégsem félek, mert már csak ki kell nyitnom az ajtót, és biztonságban vagyok, ha Carter éppen alszik is. Tudom, hogy mint ember nem szabadna tudnom a természetfeletti dolgok létezéséről, de egy idő után elkerülhetetlennek tűnt, hogy Carter elmondja az igazat. Kezdettől fogva kételkedtem benne, hogy a karói növénytámasztékok lennének. A vámpírtámadásom után kicsit nyugtalan voltam, de amikor elmondta, hogy ezek a dolgok igenis vannak, nem éreztem magam olyan különcnek. Benyitok a lakásba, ahol vak sötét van, és körülbelül az orromig sem látok el. Lámpát nem akarok kapcsolni, mert ugye úgy ismerem a lakást - tiszta állapotában - mint a tenyeremet, meg persze vagyok olyan jó szívű, hogy ezzel sem akarom felébreszteni Cartert, ha éppen alszik. Nem tudni. A cipőmet lerúgtam az ajtóban, mert nem akartam azzal is kopogni, de ahogy a lépcső felé surranok, meztelen lábbal belerúgok valami keménybe. Felsikkantok, mert az a valami fémből van, és majdnem a lábamra esik, ahogy eldől.
- Carteeer! - Ordítom el magam, mert nem tudom hidegvérrel kezelni, hogy már megint szanaszét hagyta a cuccait. Felkattintom a villanyt, most már nem érdekel, hogy fel kel-e a srác. Ahogy világos lesz a szobában, látom, hogy több cucc is hever a nappaliban, és környékén. Hol lehet az a semmirekellő?

Este tizenegykor hazasétálok, és remélem, hogy ez az éjszaka olyan lesz, amin nem kell majd kiabálnom Carterrel, mert ügyesen összepakolt, és végre jó kisfiúvá vált, aki mindent elpakol maga után. Persze soha nem lehet jó napom, mert ahogy az emelet felé osonok belerúgok lakótársam egyik fegyverébe, ami kis híján a lábamon landol, de sikerül egy sikkantás kíséretében hátrébb ugranom, és nem elveszíteni a lábujjaimat. Felkiáltok, mert nem bírom elviselni, hogy a folytonos veszekedés után se lehet megjegyezni azt, amit mondok. Tudom, hogy van az a dolog, hogy az emberek nem azt figyelik, hogy mit mondanak nekik, hanem azt, hogy milyen hangsúllyal, de próbálkoztam már azzal is, hogy kedvesen közlöm Carterrel, hogy tüntesse el a cuccait, mégsem sikerült. Jelenleg pedig a fáradtság hozza ki belőlem hogy megint kiabálni kezdek. A lakás előnye, hogy a szomszédok nem hallják ezt a kis vitát, amit nagyjából minden nap lejátszunk. Szikrákat szóró szemmel figyelem, ahogy Carter letámolyog a lépcsőn, és leveti magát a nappaliba, megkérdezve, hogy mit akarok tőle, mikor szerintem nagyon jól tudja, hogy szanaszét hagyta a cuccait.
- Francba is Carter! Miért nem tudod megjegyezni, hogy tüntesd el a cuccaidat?! - Kicsit felemelem a hangon, de be kell valljam fáradt vagyok ahhoz, hogy meccsközvetítőt megszégyenítő hangossággal kiabáljak. Pedig képes lennék rá, de még sincs kedvem felébreszteni a szomszédokat, az egyszer biztos. Most hogy jobban megfigyelem, Carter ruhája csupa vér! Persze az Én értelmezésemben a folt is soknak számít.
- Jesszus, jól vagy? - Sikkantok fel mellé telepedve, miközben a kezemet tördelem az ölemben. Igazság szerint le tudnám ápolni, de most hogy jobban megnézem, elég nagy a seb, hogy felforduljon a gyomrom, így gyorsan elkapom a pillantásom.
- Mióta vagy az anyám, hogy ellenőrizd mikor jövök? - Csipkelődök vele, miközben pillantásom megint csak rá szegezem, és próbálom csak az arcát figyelni, nem átsiklani a karjára.

Soha nem sikerül megnevelnem az egoista lakótársamat, Cartert, hogy ne hagyja szanaszét a cuccait, amikben rendszeresen felbukok. Lehet, hogy nem kiabálnom kéne vele, hanem egyszerűen mindent betúrni a szobájába, hogy ha zavarja, pakolja el onnan Ő, mert úgy látszik nagyon szereti a nappaliban látni az egész fegyverkészletét. Mi lett volna, ha hozok magammal valakit, és Ő botlik bele a fegyverbe? Csak nem tudtam volna kimagyarázni, hogy mit keres öt karó, és egy pisztoly a nappali közepén. Persze erre Carter soha nem gondol, neki nem fontos, hogy egy-egy csaj meglátja. Vagy fene tudja, nem akarok itthon lenni, amikor libákat hoz ide.
- Bezzeg amikor a libáidat hozod ide el tudsz pakolni. - Mondom csípősen, de már akarok kiabálni, mert szeretném ha a hangom alvás után is a torkomban lenne. Ilyenkor persze képes vagyok mindent a fejéhez vágni, de nem kell aggódni, hogy ha nem rossz kedvemben kap el, nem eresztek el pár megjegyzést az egojára, vagy hasonlók. Bár már két éve együtt lakunk, nem tudja megjegyezni, hogy szeretem a rendet. Persze szerintem tisztában van azzal, hogy rengeteget hisztizek a hanyagsága miatt, de nem képes odafigyelni rám.
- Két év alatt azt hittem benő a fejed lágya, és hallgatni fogsz rám. - Közlöm vele haragosan, de megint nem fogtam hozzá a kiabáláshoz. Nem vagyok se kikiáltó, se operaénekes, hogy folyton felmenjek a magas c-ig. Észreveszem, hogy megsebesült, mire odatelepedek mellé, de nem bírom sokáig nézni a sebét, mert rosszul lennék tőle.
- Hát... Vigyázhatnál jobban is magadra. - Mondom most már kicsit sem idegesen, mert ha Ő meghal, megölik, vagy valami történik vele, valószínűleg engem is hamar elkapnak. Emlékszem rá, hogy amikor fél éve éltem itt, megtalált a vámpír, aki korábban is megtámadott, és ismét próbálkozott. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor közölte velem, hogy egy gépen utaztunk egész Barcelonáig. Szerencsére akkor már Carterrel éltem egy lakásban, és a vámpír - nem emlékszem a nevére - pont a lakásban volt képes megtámadni, szerencsémre. Az Ő szerencséje valószínűleg elhagyta, mert Carter sikeresen megölte. Azóta nem félek annyira.
- Jól vagyok. - Mondom neki kicsit ingerültebben. Mindig azt hiszi, hogy olyan kis gyenge virágszál vagyok. Nem fogom ennyitől kidobni az ebédet, legalábbis remélem. - Nem nagy szám. - Rámutatok a karjára, de odapillantani nem merek, mert érzem, ahogy szabályosan kimegy a vér az arcomból, és fal fehérségűre sápadok. Inkább gyorsan felpattanok, és pár lépéssel átmegyek a konyharészbe, ami egybe van nyitva a nappalival, és az étkezővel. Kikapok egy poharat a szekrényből, meg a narancsleves dobozt a hűtőből, és úgy iszom meg a pohárba öntött italt, mintha napok óta szomjaznék, de érzem, hogy jobban leszek tőle. Visszatelepszek Carter mellé, aki anyáskodóan felelősségre von, hogy későn értem haza.
- Jól van, bocsi. - Mondom inkább neki, mert megint csak nem akarok belefogni egy vitába, főleg, hogy egy szép seb van a karján. Végig egymás szemébe nézünk.
- De ettől még ne várd, hogy reggel az ágyadban találj. - Vigyorgok rá, mert nagyon is jól tudom, hogy akarná. De neki, és másnak sem adom olyan könnyen magam. Rápillantok a karjára, és nem rándul görcsbe a gyomrom.
- Kötözzem be? - Kérdem tőle, mikor felszisszen, hiszen mégsem lesz ez így jó.

A veszekedéseink általában, talán inkább mindig egyformán alakulnak. Először is hozzávágom, hogy már megint nem pakolt el, mire jön a szokásos dumával, hogy miért nem szoktam már meg. Aztán mondom, hogy ha csajokat hoz fel magával, természetesen akkor eszébe jut összedobálni a karóit, és az egész fegyverkereskedést. Erre Ő általában azt válaszolja, hogy azok a csajok még a nevükre sem emlékeznek, nem hogy arra, hogy esetleg a szekrényből láttak kikandikálni egy pisztolyt, vagy hasonló.
- Oh, akkor sem fog benőni. Olyan vagy, mint egy gyerek. - Mondom felháborodottan. Mikor is nőne be Carter feje lágya? Talán soha nem fog, és soha nem hallgat rám, amiből az lesz, továbbra sem fog elpakolni, Én meg veszekedhetek vele tovább. Nagyszerű. - Jobb lenne ha elköltöznék. - Ez a pont is mindig előjön a beszélgetésünkben, hogy felhozom jobb lenne ha keresne másik lakótársat, mert jobb lenne ha elköltöznék, és vennék egy saját lakást, vagy hasonló. De mindig eszembe jut, hogy kik ólálkodhatnak az utcán, még ha nem is mind gonoszak, de akkor sem tudna úgy megvédeni valaki, mint a jelenlegi lakótársam. Rosszallóan nézek rá, mégis mosolyogva, amikor azt mondja, hogy már kezdett reménykedni abban, hogy reggel amikor felkel, az ágyában talál majd. Még mocskos módon közelebb is hajol hozzám, de hidegen hagy a közelsége, mert el is távolodik, ahogy a kaján lévő vágás bezavar az idilli képbe.
- Akkor hagyom, hogy ez az álmod álom maradjon, és továbbra is csak reménykedni tudj abban, hogy az ágyadban végzem, te perverz állat. - Mindezt természetesen komolyan kezdem el mondani, de a végén elhangzott kissé sértő jelzőt enyhíti, hogy el is mosolyodom rajta, ugyanis még van, amikor elismeri, hogy az, és nekem van igazam azzal az énével kapcsolatban. Ugyan nem leszek rosszul a sebesülésétől, de kicsit elsápadok, amin segít az előbb megivott narancslé. Nem lennék Én olyan puhány, de az ellen nem tudok semmit tenni, hogy iszonyodom a jelentősebb mennyiségű vértől. A legjobb dolog, hogy mostanában már csak elájulok tőle, és nem kell rókáznom, ami undorító. Felajánlom Carternek, hogy bekötözöm a kezét, mert olyan jóságos lettem, hogy csoda. Kiadja az utasításokat, mint valami parancsnok, pedig jól tudja, hogy tisztában vagyok azzal mi hol van a lakásban.
- Igenis, kapitány! - Állok fel mellőle, és szalutálok egyet, majd nevetve felmegyek az emeletre, hogy összeszedjem azokat a dolgokat, amit mondott, és még pár dolgot a vágás lekezeléséhez. Nem csak vérbankot tudnánk nyitni, de házi patikát is, a fegyverüzlet mellett. Mielőtt a földszintre mentem volna a dolgokkal beugrottam a szobámba, és felkontyoltam hajam, meg átvettem egy lenge, fehér ruhácskát, így mind két tetoválásom láthatóvá vált. Az ápoláshoz szükséges szerekkel újra a földszintre, és ledobáltam őket Carter mellé, majd magam is leültem.
- De ha fájni fog, ne rám ordibálj! - Figyelmeztettem a mutatóujjamat rászegezve. Nem vártam a válaszát, bár tudtam, hogy mondani fog valamit, csak hozzáfogtam a melóhoz. A nagymamám ápolónő volt, így volt kitől ellesni kiskoromban pár dolgot. Egy vattás pálcikát átitattam a fertőtlenítővel, és a kezét felemelve bekenegettem vele a sebet. Ez fájni szokott, így gondoltam felszisszen, vagy valami. Miután ez kész volt, és remélhetőleg nem rántotta el a kezét, a kis gézkockákat kettéhajtva "kipárnáztam" a vágását, hogy aztán a szivacs szerű kötszerrel körbetekerjem az egész karját. Nem nagy művelet, tíz percbe alig telt az egész.
- Megmaradsz. - Veregettem meg a vállát, majd kezdtem összébb pakolgatni a cuccokat magam mellett.