Alice Regrange

Alice Regrange



Név: Alice Regrange
Becenév: Aly
Nem: Nő
Kor: 17
Születési hely, idő: Anchorage, 1994. Február 2.
Faj: Ember

Jellem: Elég csöndes típus vagyok, olyan aki kerüli a konfliktusokat. Utálom azokat, akik erőszakosak vagy nagyon hangosak, feltűnőek. Nem is jó kifejezés az, hogy utálom őket, inkább csak egyszerűen kerülöm őket. Nincsenek barátaim, talán csak elvétve egy-kettő. Időm nagy részét olvasással töltöm. Sétálni nagyon szeretek, főleg a kikötőben, de egy hangulatos étterembe is szívesen beülök. Nyüzsgő partikba vagy hasonlókba nem szívesen teszem be a lábam. Még az olyanokkal is próbálok kedves lenni, akik ezt nem érdemlik meg. A nyugalmamat könnyen átragasztom másokra is. Nehéz felidegesíteni, és nagyon érzékeny lány vagyok, olyan, aki védelemre szorul, mert magát nem képes megvédeni. Szégyellem, de nem vagyok az a típus aki képes lenne megütni valakit csak azért, hogy megmentse a saját életét. Nem vagyok túl könnyű eset, azt meg kell hagyni.

Kinézet: Nem vagyok túl magas, mindössze 162 cm. Vékony vagyok, 55 kg körülbelül. Régen balettoztam, így mozgásom légies és kecses. Bőröm színe nem túl barna, de nem is falfehér. Arcomon a smink is helyet kap , de csak halvány formában. Egy kis szájfény, szempillaspirál, szemceruza és szemtus, semmi több. Ha néhanapján elmegyek valami nagyobb rendezvényre, akkor valami barnás sminket felrakok, de semmi rikítót. Hajam szőkés barna, szemem sötétbarna, fogaim hófehérek és a fogszabályzó miatt, amit 14 éves koromig viseltem teljesen tökéletesek. Öltözködésem nőies és a saját stílusomat tükrözi, nem foglalkozok azzal, hogy a modellek miben járkálnak a kifutón.

Előtörténet: 1994-ben jártunk, február másodika hideg nap volt, a jeges szél könnyeket csalt a járókelők szemébe. Az utakat vastag hóréteg takarta, egy nő pedig éppen egy gyermeknek adott életet. Ez a csöppség történetesen én voltam. Egészségesen sírtam fel és boldog gyerekkor elé néztem. Édesapám bent volt a szülésnél, egészen odáig nem is gondolkodtak rajta, hogy mi legyen a nevem. Viszont amint megláttak egyszerre mondták ki: Alice. A nagymamám neve, aki 4 éves koromban hunyt el.
A szüleimet olyannyira megviselte a dolog, hogy a hideg, mégis családias és szerető kisvárosból Barcelonába költözünk. Ott kezdtem iskolába járni és ott töltöttem el szinte egész életemet. A kisvárosban mindenki örömmel fogadott, a szüleim tanárok. Anyu türténelem, apu pedig matematika, mind a ketten tanítgattak, így már óvodás koromban is értelmesebb voltam a kortársaimnál. Ennek ellenére sosem fitogtattam a tudásomat, iskolás éveimben, amiket már Barcelonában töltöttem el kitűnő tanulmányi eredményemmel nem is volt csoda, hogy versenyekre akartak küldeni, de nem mentem. Nem hiányzott az a felhajtás, ami az ilyen dolgokkal járt. Én inkább bementem az iskolába, csöndesen végigültem az órákat, majd hazamentem. Otthon folytatódott a tanítás egy-egy különóra keretében, amit a szüleim tartottak. Ezután pedig természetesen jött a leckeírás és tanulás. Egész álló nap, csak tanultam, semmi hobbi nem fért bele az időmbe. Ez alól kivétel volt a balett, amit 5 évig űztem minden délután egy órán át. Imádtam, de kezdtem elérni arra a szintre, ahol megintcsak jöttek volna a versenyek, fellépések... Én ebből nem kértem. Barcelonában a gimnáziumba járok, jövőre leszek végzős. A délelőttjeim foglaltak az iskola miatt a délutánjaim pedig a tanulás miatt. Eddig egyetlen ember volt, aki képes volt rávenni arra, hogy vele legyek a tanulás helyett. A szüleim nem tudták meg, mert másnap bepótoltam, de olyan bűntudatom lett, hogy azóta nem csináltam ilyet.
Most nyár van, így az időmet a könyvtárban töltöm. Ott ismerkedtem meg Dexszel. Eléggé idegesnek tűnt... És jobbnak láttam, ha közbeavatkozok még azelőtt mielőtt valami meggondolatlan dolgot művelt volna. Kezem a felkarjára tettem és gyengéden belemarkoltam. Felém fordult és pillantását szemeimbe mélyesztette. Várakozás teljes pillantással néztem rá. Nem sokkal később beszélgetni kezdtünk, úgy tűnt megnyugodott. Élveztem, nem sűrűn beszélgettem emberekkel, főleg nem fiúkkal. Csodaszép szemei voltak. Pár nappal rá újra találkoztunk, majd újra és újra. Idővel pedig kezdtem rájönni, hogy különleges, egyáltalán nem olyan, mint a többi ember. Kihúztam belőle az igazságot, vérfarkas. Szemeim tágra nyíltak, szám eltátottam. Nem hittem neki... Először, de mivel tényekkel tudtam alátámasztani idővel belenyugodtam, hogy tényleg így van. Még mindig különlegesnek tartom és hiába ismerem már jó ideje még mindig meglepődök néha azokon a természetfeletti dolgokon, amiket művel. Megbízok benne, talán jobban is, mint magamban... Nem tudom mi van köztünk, de majd biztosan eldől.
Az időm nagy részét, még így, hogy itt van nekem, így is a könyvtárban töltöm, vagy sétálok valahol. Örök életet szeretnék, hogy tovább lehessek vele, de ehhez sajnos csak egy út van. Vámpírrá kell válnom. Már most rettegek... Hallottam egy s mást az új vámpírokról. Vérszomjasak és kezelhetetlenek, na és mi van azzal, hogy a vámpírok és a vérfarkasok örök ellenségek?? Nem szeretném, nem Akarom, hogy Dexszel rosszban legyünk vagy, hogy undorodjon tőlem, vagy bármi hasonló. Ez lennék én. Így élem zavaros és egyben teljesen unalmas hétköznapjaimat. A szüleimmel élek egy házban, akik keményen fognak még mindig. 9-re minden nap otthon kell lennem, suli időben pedig csak hétvégén mehetek bárhova is. Mindig arra várok, hogy valaki majd elszöktet, kiránt ebből a mókuskerékből. Most már ismered az eddigi életem...
Remélem nem untad magad halálra!!