Lola Naomi Stronge

Név:Lola Naomi Stronge
Becenév: Lol, Lili, Loli, Nami, Mimi
Nem:nő
Kor: 19
Születési hely, idő: Los Angeles, 1993 julius 17
Faj: boszorkány
Képesség: tökéletes túlélő reflex (hibátlan védekezés, támadás, harc közben legyőzhetetlen, életveszélyben soha nem tanult mozdulatokat tud tenni pl. szaltó)
Jellem:Engem ha jellemezni kéne, akkor azt mondanám, hogy kemény vagyok. Sokszor durván beszélek és kegyetlenül, valamikor még gúnyosan is. Nehezen nyílok meg, még a barátaim előtt is, ugyanakkor ha baj van, rám lehet számítani. Megbízható vagyok és soha senkit nem árulnék el, az nem az én stílusom. Viszont kevés emberben bízok meg, ritka az olyan, hogy valaki előtt teljesen megnyílok. Ennek egy oka van; nem szeretek csalódni, és ha valaki átver az nagyon megbánja. Ha van egy célom azért bármit megteszek és semmi sem állíthat meg. Aki az utamba kerül azt könnyűszerrel kikerülöm. Ha harcolni kell, nem futamodok meg, hisz ez az életem. Előíteletes vagyok a “démonokkal” kapcsolatban. (Én már csak így hívom a vámpírokat, vérfarkasokat, de nem tehetek erről, így nőttem fel.) Ha felismerek egy ilyen lényt, elkapom, ilyenkor nincs kegyelem. Persze van mikor én is megingok és már csak akkor támadok amikor a másik, hisz elméletileg a boszorkányok semlegesek. Én még is gyűlölöm ezeket a lényeket egytől egyig, kegyetlen gyilkosok és azoknak meg kell halniuk.
Kinézet: Hogy hogy is nézek ki az egy jó kérdés. Sokak szerint az alkatom “dögös”, szerintem inkább csak harcra termett és átlagos. Szoktam sminkelni magamat, meg festeni a hajamat, de csak azért, hogy ne ismerjenek fel. A hajam szőkésbarna és a szemem két szín között cikázik. A kék és a barna között, de a többség mindig barnának látja. Fogalmam sincs, hogy milyen magas vagyok, de kicsi biztosan nem, talán 174 centi vagyok, ki tudja. Egyszer mértem meg magam, akkor annyi voltam, és valószínűleg most is. A súlyom pedig passz, utoljára 14 évesen mértem meg magamat, azóta meg annyit edzettem, hogy valószínűleg az izom miatt (ami szerencsére nem látszik meg rajtam) is több lettem, mint 50-60 kg. Az öltözködésem meg változatos, de leginkább egy kényelmes nadrágot meg polót vennék föl, ugyan is néha elég zavaró tud lenni a rám feszülő karó, de már megszoktam, szóval mindegy. Mindig olyan ruhát veszek fel, amivel jól tudok harcolni, ugyan is nem veszélyeztethetem magamat.

Előtörténet: Annyi minden történt velem, hogy azt nehéz elmondani. Engem örökbe fogadtak, rögtön mikor az árvaházba kerültem. Egy vadász család vett a gondjai alá. Lili Kimberlend és Robert Stronge. Volt nekik egy igazi gyerekük is, Adam Stronge, aki egy nagyon édes és nagyon magabiztos, már-már egoista srác lett, és persze a perverzség sem állt tőle messze, ettől függetlenül viszont mindig kitartottunk és egyenrangúakká váltunk, attól függetlenül, hogy Adam az idősebb és a vérrokonuk anyáéknak. Amúgy az igazi szüleimről nem tudok semmit, nem is nagyon beszéltünk róla. Szinte idő se volt rá. Amint megtanultam járni és beszélni edzéseknek vetettek alá, amiket alig bírtam, de Lilit és Robertet, a szüleimet ez nem érdekelte. Adam persze mindig ott volt mellettem és segített. Persze ő is, mint mindenki, azt mondta nekem, hogy ezt csak azért kell csinálnom, hogy megtudjam védeni magamat a szörnyektől (ő így hívta a vérfarkasokat és a vámpírokat) és harcolni is tudjak velük, hogy ezáltal védjük meg a várost. S így is történt. Mikor már iskolába kezdtem járni az edzések száma egyre több lett, és mikor betöltöttem a 14-et, elvittek az első bevetésre. A vámpír majdnem meg is ölt engem, de valami csoda folytán sikerült kicseleznem és megölnöm. Azóta hívom ezeket a lényeket démonoknak és elismerem, hogy a szüleimnek igazuk volt, megérte az a sok éves gyakorlás és edzés. S így ment az életem egészen addig amíg egy nap nagyon dühös nem lettem. Összevesztem apával és mikor ő utánam szólt és hozzá ért a vállamhoz, egy gyors mozdulattal a földre terítettem és rá szegeztem a karót, mire ő csak csodálkozva nézett rám, s én sem nagyon értettem ezt az egészet. Bementem a szobámba és ott néztem ki a fejemből s utána apa meg anya elmondta nekem, hogy engem csak örökbe fogadtak és, hogy lehet én egy boszorkány vagyok. Persze nem hittem nekik, de mikor betöltöttem a 15-öt elmentem egy vámpír klubba és rátámadtam az egyikre a szemük láttára. Azok meg persze védték a társukat, de mikor az egész klubbot kiírtottam, akkor jöttem csak rá, hogy mi is vagyok… Olyanokat tudtam amiket nem is tanultam és ügyesebb voltam bármelyik vadásznál, ráadásul örökbe fogadtak, innentől pedig egyértelmű a válasz; Boszorkány vagyok. Ezt elmondtam a szüleimnek és végül már mindenki tudta s a segítségükkel irtottam ki az egész várost a démonoktól. Lehet elterjedt már a hírem, nem tudom, de mivel már nem volt mit csinálnom a városban, ezért miután betöltöttem a 19-et, úgy döntöttem új kihívás elé nézek. Elmegyek Barcelonába és ott is kiírtom az összes létező démont, meg persze megkeresem az Ősanyát akit oly nagyon emlegetnek, hátha tud nekem segíteni. Persze van amikor megkegyelmezek, de csak azért, mert még is csak boszorkány vagyok, bár vadásznak vallom magamat. S, hogy mért pont Barcelonát választottam? Ez egyszerű. Adam, akit 17 éves korom óta nem láttam, egy levelet hagyott nekem a szülinapomon, melyben a következők álltak: “Gyere Barcelonába!”
Rövid volt a levél, de egyértelmű. Ha a már lassan 2 éve eltűnt Adam levelet hagy nekem, az csak egyet jelenthet. Ő is ott van, és a démonok is biztos ott lapulnak. Így is kerültem eme helyre, de sss… többet nem árulok el, majd úgy is meglátjátok és azért egy boszorkány még is csak legyen boszorkány és sohase árulja el magát. Az emberek számítanak rám és ez a lényeg, a démonok meg… Nos… Reménykedjenek benne, hogy épp megkegyelmezek nekik. Mert egy biztos; Megtalálom őket.