Kiara McDonovan

Név: Kiara Charlotte McDonovan
Becenév: ne becézgess
Nem: lány
Kor: 17
Születési hely, idő: 1994.05.22.
Faj: Vadász


Jellem: Nem fogsz kiismerni ezt most megmondom előre már csak azért is mert elég labilis a természetem. Van amikor teljesen kiegyensúlyozott vagyok és az egész világot rózsaszínben látom van amikor meg egyszerűen meg tudnék fojtani valakit. Inkább vagyok a fekete hattyú mint apuci kicsi hercegnője. A gyerekkorom alatt megtanultam, hogy nem szabad túlságosan megkedvelni senkit mielőtt megismernéd. Mert nem biztos, hogy mindenki az aminek látszik.

Kinézet: Hát nem vagyok az a kimondott égimeszelő, de nem is vagyok törpe szóval egy eléggé átlagos magsságú lány vagyok. Alkatom vékony és nőies, hajam sötétbarna-feketés. Elég könnyen be tudok olvadni a tömegbe. Szeretek sminkelni. Látok benne fantáziát. A ruháim általában nőiesek , de vannak lazább, vagányabb darabok is amiket szintén szívesen hordok. Ha vadászatra indulok akkor inkább sötétebb ruhákat veszek fel. Előnyben részesítem ilyenkor a testhes simuló darabokat amik nem akadályoznak a mozgásban.
Egyébként szeretem a napszemüvegeket és a tornacipőket.

Előtörténet: 17 évvel ezelőtt születtem ebben az éltákozott városban.
A szüleim normálisak voltak, biztosítva volt nekem a boldog gyerekkor. A nagyszüleimet nem ismerhettem mivel apum szülei New York-ban, anyum szülei pedig Párizsban éltek. Minden ünnepkor kaptam tőlük valami kis ajándékot és anyuék is mindig küldtek nekik képeket. 5 éves voltam akkor az összes nagyszülőm meghalt. A New York-iaknak autóbalesetük volt Párizsban pedig csak egyszerűen öregek voltak. Lejárt az idejük. Legalábbis a szüleim ezt mondták. Amikor 12 lettem valami történt. Éjfélkörül felriadtam arra, hogy az anyám ott áll az ajtóban hálóingben, kibontott hajjal papucs nélkül. Lassan lépett be a szobámba és láttam, hogy vér csöpög a szájáról. A nevemen szólított, de úgy ahogy Ő hívott régen ‘Kia’. A hangja lágy volt, mint általában, miközben felém sétált. Aztán odahajolt hozzám , de nem történt semmi. A tekintete üressé vált miközben hallottam, hogy elszakad a ruhája és a bőre megadja magát a karónak ami egyenesen a szívébe fúrúdott. Aztán az élettelen teste mellémzuhant a padlóra és apám állt ott. Akkor láttam Őt először sírni.
Egy évvel késöbb elkezdtem sportolni. Erősítettem, önvédelmet tanultam és gimnasztikáztam aminek a hajlékonyságomat köszönhetem. Amikor 16 lettem megtanultam lőfegyvert illetve pengéket használni. Mindigis a pengéket szerettem jobban. Sokkal biztosabb lehetsz abban, hogy az ellenfeled halott, ha te magad vágtad el a torkát. Amikor 17 éves lettem apám azt mondta büszke rám és , hogy van egy szoba ami a pincénk alatt van és az tele van fegyverekkel. Minden ami kellhet vámpír , vérfarkas ellen. Miután lefeküdtem aludni felakasztotta magát. Egyedül maradtam. Tudtam, hogy eddigis csak azért nem lett öngyilkos az apám mert vigyázni akart rám. Most érezte úgy, hogy kész vagyok az egyedüli életre. Szóval lassan fél éve egyedül élek. Nincs senki aki vigyázzon rám, de nem is kell. Nem kell senki sem aki a nyakamon lóg és még meg is kell védenem.
A barátaim ezekről a dolgokról nem nagyon tudnak. Csak arról, hogy egyedül vagyok. A legjobb barátnőm Amelia a gimnázium tárkabarka kis fényképésze. Mindenhol ott van és mindenről van egy képe. Mellesleg boszorkány a drága. Semlegesek közé tartozik illetve mellettem áll maximálisan. Az erejét nem nagyon használja csak akkor ha muszáj vagy nekem kell a segítség. Egyébként Ő is igyekszik normális életet élni.